|
Dióhéjban
Archívum Kredit Kód innen, de az átformázása teljes mértékben saját munka.
| 1. évad 15. rész - "Normalitás vs. Lucie"
Ezennel el is érkeztünk az évadzáróhoz. 18 követő és +4450 megtekintés, köszönöm, tényleg. :')
Mellékinfó 1: A következő fejezet picit másmilyen lesz, de nem nagyon akarom lelőni a poént, legyen annyi elég, hogy picit más szemszögből fogom megközelíteni a dolgokat. (:
M.i. 2: Egyik barátnőm nemrég említette néha használok pár talán nem mindig mindenki számára érthető szót, így picit megnehezítve a korrekt olvasását az egésznek, ezért gondolkoztam egy szómagyarázat készítésében. A
kérdésem röviden abból állna, hogy bárki tartana rá igényt? Vagy azért
annyira nem óhajt senki egy szó nem értése közben értelmező szótárért
nyúlni a szövegeim olvasása közben? /A választ kommentben, ha lehetne,
előre is köszönöm szépen. (:/
M.i. 3: Tudom, hogy lassan írok (a határidő nem az én világom), de remélhetőleg szünetben kiküszöbölöm ezt a kis hibát.
M.i. 4: Sok benne a csillag, nagyon sok. Nincs rá különösebb magyarázat, jólesett ezzel rondítani az amúgy is tartalmilag elég gyatra fejezetet.
 Határozottan utálom a reggeli felkelést. A pillanat mikor a valóságot kell tovaválasztani szürreális álmok tömkelegétől az őrületbe kerget. Ám megvilágosodás magánál a hezitálásnál is sokkal nehezebb - egy pillantás alatt rájössz, nem, ez sajnos nem képzeleted újabb játéka volt, ez bizony tényleg lejátszódott. A magamban lezajló csatát én vesztem, nyer a kemény realitás. Pikáns mosolyát megvillantva tekint rám, nyertes diadalát zászlóként lobogtatja, és hirtelen minden addig kavarodó emlék visszatérni látszik.
Nagy kár!
Valahogy semmi kedvem nem volt reggel Dean képével a fejemben ébredni, a tegnapi eseményektől a hideg kirázott, apám gondolatától karomon a szőr egyenletesen állt fel, és legfőképp fikarcnyi életkedvem sem volt újabb dühkitörésem levét meginni.
Egyre zavarosabb, cikázó gondolataimat egy nemes fejrázással szándékoztam megsemmisíteni, tervem viszont balul sült el - a nemrég történtek sokasága egy vödörből zúdult rám.
***
- Lucie! Vészhelyzet van! - hallottam magam mögött egy minden addig
lezajló folyamatot megszakító hangot. Egy őszinte sóhaj, és köszönettel
teli kifejezéssel fordultam az ajtóban ácsorgó Vicky felé. Döbbent és zavart arca egy tálként terült elém, szinte sütött róla ezt bizony nem akarta megzavarni. - Ööö... Én, azt hiszem, izé, megyek - dadogta lesütött szemekkel.- Állj! - kiáltok utána -, mi a baj? - Csak izé... Daphne küldött, mint főszervező, kéne még lufi a bulihoz - hebegte, a pír pedig egyenletesen szaladt orcájába, kaján vigyorral uralva vörösen kiszemelt területét. - Az még ráér később, elintézetlen ügyünk lenne - szólalt meg mellettem Dean, mire felhúzott szemöldökökkel fordultam felé. Csábos mosollyal biccentett egyet, majd tekintélyes gyorsasággal közeledett felém, szemeit az én döbbent tekintetembe fúrva, kezeit vállaimon pihentetve. Értetlenségemnek nem hagyván kellő időt kibontakozni, szaporán tapasztotta ajkait enyéimre. Belülről tomboltam, tudatalattim burkában portyázó démonjaim önelégülten vigyorogtak, és édeskés melegség járt át mikor nyelve huncutan iszkolt szám rejtekébe. Gyors táncot vetett, bizonyára betanult játékával kápráztatta el még jobban kislányos lelkesedésemet. Igen, a smár szó ezúttal eléggé a mérleg jó oldalára dőlt. - Na, ezt is letudtuk - rugaszkodott el tőlem és addigi benső "még! még!" kiáltásaimat jól megszokott, racionális elveim váltották fel. A varázsnak kétségkívül vége szakadt. Az elém táruló látvány egyöntetűen egy felfuvalkodott hólyag tükörképe volt, a csók varázsa csúnyán beletrafált a másik fél kilétébe - 180 fokos fordulatokban áztatott gondolatokat küldött át tinilány agyam belsejébe. - Mi a...? - néztem rá dühösen. Kétely nélkül voltam igazán dühös, valahogy nem tartozott jövendőbeli terveim közé Dean szájürgébe való különösebb bebocsájtkozás. Az idegtől szinte remegtem, a legnagyobb sajnálatra mérgem nagy része inkább saját magamra terelődött és nem rá, ugyanis csakis én viszonoztam balga módjára és élveztem átlag feletti lelkesedéssel. - Egy élmény volt. Hétre érted jövök - kacsintott rám sármosan, ezzel elérve azt, hogy az a bizonyos pumpa villámgyorsan szaladt fel bennem maximumra. A megszokott laza intését szánta köszönésnek, lerendezése után fesztelen léptekkel kerülte ki Vickyt és távozott lezser allűrjét* magával cipelve.
***
Bágyadtan tápászkodtam fel, tespedt nyújtózkodásom végrehajtása után pedig örömmel konstatáltam, hogy bizony hátamban napról napra felerősödő fájdalom is mintha csitult volna. Egy hosszasan elnyújtott ásítással körítettem és próbáltam álmomból rajtam ragadt édeskés mámor szemcséket száműzni, kevés sikerrel. A pontot az i-re értelemszerűen egy kósza pillantás tette az órára, mely bal jóslóan fél 1-et mutatott. Olimpia rekordokat megszégyenítve pattantam ki az ágyból, ki habár kecsegtetően várt vissza, mégsem engedtem demagóg módon elrejtett kéréseinek. Nobel díjat nekem!
A folyosón vontatott lépteim sorozatát telefonom idegtépő csörgése szakította félbe, egyenesen szobámból jövet. Unottan csoszogtam vissza, tervként fényesen kitűzve magam elé a "leordítom az illető fejét" címszót. Elhatározásom véghez vitele végett (na meg a cifra alliteráció elősegítéséhez) egy elegáns "Hol a faszomban van a telefonom?" kérdéssel a fejemben kezdtem vad keresésbe. Hosszas kutatásom végül ágyam alatti részre vezetett, számtalan pókháló közül halásztam mára ütött-kopottá vált telefonom, számra pedig fénylő diadalittas mosoly kúszott. - Mondd - szóltam bele kelletlenül. - Várok fél órát míg őkegyelme szándékozik felvenni és ilyen fogadtatásban részesülök? - csattant fel a vonal végén egy számomra ismerős hang, melytől diadalittas vigyorom átváltozni látszott egy üdén meleg arckifejezésbe. - Csak háromnegyed óra után enyhül le a dühöm, sajnálom. - Oh, elnézést, máskor kivárom, ígérem - tetetett csalódottságot Tansy. - Postázok majd sorszámot, oké? - Remélem is - nevetett fel. - Mielőtt szánnál időt az érdeklődésre, kijelentem, épségben érkeztünk meg, a tanúskodás is jól ment. - Helyzetjelentés esetén az ötös sorszámhúzógéphez, a várokozási időért előre hatalmas elnézést - váltottam komoly, gépies hangra, de belülről erősen a röhögőgörcs kerülgetett. - De jó lenne élőben vihogni a szar poénjaidon, öcsém - sóhajtott fel nosztalgikusan barátnőm, engem pedig a hiány összes árnyoldala egyöntetűen járt át. Csupán akartam pár átlagos napot, távol minden természetfeletti dologtól, spontán és szuperficiális tettekkel, melyeknek az égvilágon semmi következményük. Vágytam rá, de nagyon, égtem a vágytól egy puszta alkalomra, mellyel az egészet újracsinálhattam volna. - Áh, nem fogsz megúszni egyhamar - nevettem fel hamiskásan, legalább egyikünknek legyenek szép tévhitei. - Baj van? - kérdezte enyhén fürkésző hangon. - Miből gondolod? - A hangod, na meg hé, az isten szerelméért, ismerlek, basszus - csattant fel. - Oké, izé - kerestem egy elfogadható indokot -, Dean - böktem ki talán az egyetlen átlagot megközelítő problémát. Pasiügy, Tansy kedvencei. - Höhö, mesélj csak, csaje - váltott át kacér "most mindent kiszedek belőled" stílusába, én pedig nyugodtan mosolyodtam el.
***
Miután Tansy is jó pár tanácsot rám sózott Deannel kapcsolatosan, többek között azt is hogy kéne "elérhetetlennek lennem", úgy döntöttem ideje lennem tényleges lezuhanyozni. Egy törülközővel a kezemben lépdeltem a fürdő felé, közben kétszer elcsúszva a folyosó padlóján. Hiába az abnormalitás az életemben, régi balszerencsétlenségemnek csaknem sikerült elmúlni.
Egy kiadós forró zuhany után vedlettem magamra pár göncöt, lomha tempómat pedig gyomorkorgásom eget rengető zaja gyorsította fel. Sminkem elkészítését lealkudtam magammal 5 percre és immáron készen az új napra robogtam le az emeletre. A megszokott Deanék modern lakásában lévő fehér bőrkanapék, rettentő tisztaság helyett ütött-kopott falak és szakadt, poros bútorok fogadtak, egyik szófát hűn szeretett öcsém uralta. Gyilkos pillantásain hamar túltéve magam, a testvériség alapjait megőrizve csak kelletlenül biccentettem felé, ezzel megalkotva a köszönés tökéletes harmóniáját. Rettentően éhes mindenségem azonnal a konyhát tűzte ki magának célul, de hamar kizökkentett lendületes lépteimből a mögöttem felcsendülő erősen mutáló hang. - Eric nemrég ment el, a hatalmas horkolások közepette fecséreltél időt az élbúcsúzásra? - Oh, persze - fordultam Felix felé szarkasztikus ábrázattal, magamban pedig megjegyeztem, hogy talán egy telefonhívást fel kéne jegyezni az érdemére. - Elnézést, nem tudom szándékoztál-e Dean és Jonathan állandó hülyítése mellett egy picit a családoddal is törődni, de úgy látszik álmodban tényleg remekül foglalkozol velünk - villantotta felém csábos "a föld felszínére se kívánlak" mosolyát. - Mégis mióta óhajtozott az én kedves családom bármiféle törődésre részemről? - tettem keresztbe karjaim. - Nem is tudom - tetetett gondolkozást -, mióta egy a vérünk? - Nekünk aztán biztos nem - néztem rá lekezelően. - De ha úgyis lenne legalább az az egy dolog összetartana. - Inkább ne - fintorodott el, majd nemes egyszerűséggel pattan fel ülőhelyéről és azzal a lendülettel sétált is ki. Nagyokat pislogva meredtem távolodó alakjára, végül pedig a becsukódó ajtóra és csakis gyerekesen értelmetlen vitánk járt az eszembe. Normalitást akartam? Hát nesze nekem egy kis "testévéri" bájcsevej. Egy díszes vállrándítással rendeztem le magamban a helyzetet, és indultam el végre valahára ténylegesen a hűtő felé. Miközben konyhatündér tudásomat kecsegtettem egy müzli elkészítésével valahogy mindennél jobban vágytam nem összefutni Kellyvel, egyszerűen nem állt szándékomban újabb kedves párbeszédeket folytatni "családom" összes tagjával.
***
Éppen az emeletre tartottam cigis doboz kereséssel célpontként, mikor elánom hirtelenjét jócskán hátráltatta az éppen felcsendülő - mellékesen megjegyezve nem kicsit zajos -, csengő recsegő hangja. Lendületemen kirajzolódó magaslatok a nullára csökkentek vissza, dinamizmuson az egyre erősödő zajjal apadt le, lábaim pedig piszmogó iramban indultak meg a bejárati ajtó felé. Nikotin hiányom által késztetett tempómba fenségesen rondítottak bele.
- Mi van?! - vettem fel az akkor felgyülemlő kedvességem tónusait, ezzel megalkotva az "őrjöngő ribanc" képet magamról. A benyomások ereje mellettem termett, nem fér hozzá kétség. - Ennél kedvesebben nem tudsz senkit sem fogadni? - nevetett fel az előttem álló Daphne, a mellette ácsorgó Vicky pedig nem restellt csatlakozni. - Nagyon elindultam másért, oké? - Vagy - emelte fel "mindent tudok" mosollyal a mutatóujját és peckesen, kikerülve engem, lépdelt be a házba -, egyszerűen csak a drága öcsikém újabb letámadására számítottál, ugye? - Oh, abból eddig volt elég - motyogtam kelletlenül, összehúzott szemekkel Vickyre hunyorogva, aki csak zavartan félmosolyra húzza a száját. Legalább volt aki ténylegesen élvezte is. - Hogy mi?! - csillantak fel Daphne szemei és váratlan kíváncsisága a kanapéra való lehuppanásra készteti. Az állás eldőlt: ő mesét kap, tőlem elvonják a cigimet. Szép, mondhatom! - Izé... Lucie... Mondhatom? - kérdezte Vicky, ütött-kopott szófánkra telepedve. Most már úgyis mindegy alapon legyintettem, majd barátnőm fészkelődő vigyorral böki ki. - Dean megcsókolta - közölte fülig érő mosollyal, Daphne pedig csak elismerően bólint. - Úgy tudtam, úgy tudtam! - csattant fel a barna hajú, olyan lelkesedéssel mintha a kedvenc focicsapata nyerte volna a bajnokságot. Pár pomponlány kéne, egy idióta közös név és indulhatna is a "Lucean! Go Lucean!" üvöltözés. - Team Dean feliratú pólódat mikor küldjem? - jegyeztem meg ironikusan. - Oh, van már nekem. - Azt meghiszem. - Viszont most szépen hozol pénzt és megyünk vásárolni - jelentette ki karakán szigorral, én pedig legszívesebben a saját halálom átélésbe is belementem volna egy kis nikotinért. Nagy úr a függőség.
***
- Na, és ez jó? - szaladt ki Vicky a próbafülke nyomasztó helyiségéből, valami borzasztó hínár zöld koktélruhában.
- Kis hableány statiszta válogatásra mész? - hallattam ritkán szexi nevetést (haha, nem), felnézve telefonomból, melyen éppen Jonathant győzködtem SMS-ben egy lányok között elütött vásárlás nem a közös maszturbálásból áll. 180 év után ezt is megtudta, mindennap kell valamit tanulni, nemde? - Lucie, ne légy köcsög - tartotta vissza "mindig erkölcsös vagyok" Daphne a röhögést (mert ez az öltözék nem volt ám mindennapi látvány), majd egyetértése kimutatásából a sarokban lévő piciny szék felé kacsintott, melyen történetesen én ücsörögtem. - Nem az, igaza van - szontyolodott el, és lesütött szemekkel baktatott vissza a próbafülkébe, bizonyára további zöld borzadályok után kutatva. Éppen a Snake rekordomat (régi telefon, ez is nagy luxus) döntögettem meg buzgón unaloműzés céljából, mikor egy kedves köhintésre emeltem fel fejem. Szőke lobonc, szende kedvesség, átlagos testalkat, pici barna szemek és egy emberközeli megszólítás. - Te vagy Lucie, ugye? - mélyesztette gesztenye szempárját enyémbe. - Igen, miért? - Hallottam rólad. Te jössz ma Deannel. - Oh, és ez ekkora nagy szám? - kérdeztem kelletlenül. - Ha te tudnád... - nevetett fel. - Mindegy, menj egy fülkébe, és keresek neked valamit, oké? - Ööö... Nem szándékoztam ma ruhában menni - húztam fel szemöldököm. - A bakancs és bőrgatya kétségkívül remekül állna rajtad, ez mégis egy lányoknak KÖTELEZŐ - hangsúlyozta erősen bizonyára az egész este kulcspontját - ruha/szoknyahordási esemény. Nincs kibúvó, az lesz rajtad, ami maga a kikötés - kelt mi magából ezúton Daphne is és diktatórikus (némi Tansy beütés, kis nosztalgia sosem árt) hangnemét előhúzva sikeresen elérte, hogy bujkáló mosollyal - betudva az engem akkor megragadó emlékeknek - tápászkodjak fel. - Na, akkor hozunk is neked valami ruhát - csapta össze a szőke két kezét, és indult meg a ruhaboltban tekergöző ruhás polcok felé, ám iramából visszavéve, újra felénk fordulva toppant meg -, amúgy Juliet vagyok - mosolygott rám és tért vissza előzőleg eltervezett gönckeresés akciójára.
***
Egyszer a próbafülkében várva tekintetem a tükörre terelődött. Egy 180 fokos fordulat és ügyesen végrehajtott pólófelhúzás segítségével rajzolódtak ki előttem lapockáimon elterülő sötét foltok. Csúnyán, szúrós pillantásokkal ostromoltak, engem pedig elöntöttek a kérdések százai. Szárnyak, angyalság, halhatatlanság, fogalmak százai zúdultak rám egy csettintés elvégzése alatt. Atlétám feszülten húztam vissza magamra, és nagyot sóhajtottam, szinte vágyakozva egy kis átlagosságért. A hétköznapiért, ami perpillanat egy túloldalról jövő kiáltásban merült ki.
- Megtaláltam a neked valót, az ajtó felett átadom, oké? - szólalt meg - saját megítélésből - Juliet, a következő pillanatban pedig magam felett egy fekete ruhadarabot láttam átcsúsztatni. Egy viszonylag udvarias köszönés lerendezésével kapom kezeimbe a nekem talált göncöt. Egyszerű, pántos koktélruha, szegecsekkel megpaskolva a melltartórésznél, sőt a felsőteste inkább fűzőszerűséghez hasonlítható. A derekánál picit fentebb tüllszoknyává változik az addig fényesebb anyag, az egésznek egy elegánsan vadóc küllemet ajándékozva. Egyszer magamra öntve az öltözéket, tükörbe se nézve cammogtam kifele, ahol Vicky egy barna selyemből készült, pánt nélküli, rozsdás barna, sárga és sötét zöld virágokkal ellátott darabban feszült. Boldogan vigyorgott, én pedig elismerően biccentettem. - Adamnek tetszeni fogsz - jelentettem ki, mire mindenki felém kapta a fejét. - Te pedig... úristenem. Eszméletlen szép vagy - hüledezett Daphne, Juliet és barna ruhás barátnőm pedig méltányolásukat kifejezve bólogattak.
***
Egyenletesen simítottam végig, az utolsó vonások kedvéért, a tussal szemem körvonalán. Az elmaradhatatlan füstös hatás, keverve némi pandaszem illúzióval valahogy mindig is személyes kedvencem volt. Fekete hajam, teljesen újonnan vasalva terült el vállamon, kiengedve, oldalra fésülve. Ruhám felett, egy apró halálfejes medál lógott - Tansyék ajándéka -, a szegecsek mellett valahogy tökéletesen elfért. Csuklóim kivételesen csupaszon villogtak, semmiféle bőrkarkötő nem lifegett rajtuk, Juliet személyre szabott tanácsainak hála.
Egy utolsó tükörbe kukkantás és retikülöm előhalászása után trappoltam le a lépcsőn, legnagyobb meglepetésemre pedig Kellyt pillantottam meg a nappaliban olvasva. A léptek hallatára automatikusan felém kapta a fejét és láttomra halvány mosolyra húzta a száját.
- Hihetetlenül hasonlítasz anyukádra, ugye tudod?
- Igen, főleg, hogy szőke volt - mutattam a saját fejemre, melyen megtévesztés nélkül fekete hajtincsek díszelegtek.
- Az igazi anyádra - pontosított.
- Honnan... honnan ismerted őt? - ráncoltam össze zavartan szemöldököm, erősen megtartva a "nem tudok semmiről" látszatomat.
- Tudok mindenről - jelentette ki egyszerűen, kurtán, tömören a lényeget. Ami viszont erősen ütött. - Igen, arról is. Amiért fáj a hátad, amiért ennyit vagy Jonathanékkal, az álmaidról, az apádról, Leiláról.
- Mi...Miért? - hüledeztem.
- Én vettem rá a lányomat a te kihordásodra.
- De hisz... Utálsz - döbbentem le teljesen és valahová sürgősen le kellett volna ülnöm.
- A francokat utállak - legyintett. - Nézz magadra - mutatott rám, könyvét az előtte álló düledező faasztalra helyezve -, egy vérbeli sötét angyal vagy, a legerősebb, mégis sül le rólad, hogy nem akarod. Menekülsz saját magad elől.
- Ez... Ez egyáltalán nem igaz - mentegetőztem.
- Akkor mégis miért van a hátadon az a két undorító folt? - vonta karba kezeit.
- Még... Nem állok készen.
- Oh, valóban? - nézett rám hitetlenül, én pedig elfehéredtem. - Viszont ideje lenne indulnod, a lovagod nem tudom hányra jönne, de lassan 9 lesz - mutatott a falon lévő órára - aminek fogalmáról valahogy teljesen elfeledkeztem, dél óta egyszer sem voltam hajlandó értékes pillantásaimat rávetni - , addigi beszélgetésünk tartalma mintha elszállni látszott zavaros elmémből, csak nemes egyszerűséggel gunyorosan elvigyorodtam. Úgy tudtam!
Intéssel lebonyolított köszönés után távoztam a házból, a bejárati ajtó bezártával pedig apró táskámban kezdtem matatni, míg végül meg nem ragadtam némileg elhasznált telefonomat. Fülemhez emelve már biztosan tudtam kit fogok hívni, és milyen okból.
Tárcsázás után pedig örömmel konstatáltam, hogy Jonathan bizony fel is vette.
← Newer Post
Older Post →
|