***

- Feküdj hátra, hunyd be a szemeid és hallgasd esti meseként tisztelve nemes lényünk történetét - állt fel hirtelen, és én, ásítás után keletkezett könnyekkel ellepett tekintetem az övébe fonva engedelmeskedtem. Sajgó hátam a tisztás ágaskodóan bizalmat nyújtó egyenes gyepébe fektetve nyertem el a megnyugvás megszámoltatatlan fázisát. Szemhéjam lassan csukódott le, és egyszer teljes sötétségbe burkolózva koncentráltam barátom által kiejtett szavakra.
- Mert ugyebár "si on savait les trous, on prendrait les loups" (francia közmondás, a sok tudás erejére utal a mondattal, mely szépen kifejti mennyire tisztában kell lennünk minden probléma teljes eredetével, hogy teljes mértékben el lehessen távolítani) - rontotta el ezzel a kijelentésével a tökéletes pillanatomat. Szemöldökeim értetlenül szaladtak fel, ezzel a rideg valóságot egy csapással rám zúdítva és ütemesen kerültem újra ülőpozícióba, ami hátam labilis állapotának kicsit sem akart kedvezni.
- Történelem órát vagy spanyolt szándékozol tartani? - villantottam egy kellő szarkazmussal telt vigyort.
- Ez speciel francia... - nevetett fel, kezét fejemre helyezve és hajamba beletúrva azt tökéletesen felborzolva. 
- Egykutya - legyintettem.
- Hogy keverheted a pöszeséget a világ egyik legszebb nyelvével? - hüledezett, kék szemeivel valóságos kört formálva. - A legszebb éveimet töltöttem Párizsban - sóhajtott, némi nosztalgia hangulattal párosítva. 
- Megközelíthető történelem leckét kértem, évezredeket azért nem akarok visszamenni az időben - húztam gúnyos vigyorra szám.
- Eltekintek, hogy burkoltan ősembernek hívtál, ám sajnos a most átadásra váró információk dátumai mellett az én vén korom is elferdül - közölte bujkáló mosollyal.
- Na, kezdj bele - vettem fel újra fekvőpozíciómat és hunytam le szemeimet, az előbbihez hasonló allűrt felvéve. Tényleg nem vágytam másra csak egy kis rendre, a sok keszekusza dolog lassan teljes kontrollba került, ittlétem óta a kertelés összes árnyalatával baráti viszonyt kezdtünk ápolni, a totálkáosz vette át felettem az irányitást, én pedig nem tudtam ellenszegülni - marionettbábuként dirigált felettem a merő tudatlanság, kiút nincs, ő az úr. Ha pedig Jonathan mentőövet szándékozott nekem dobni, hülye lettem volna nem elfogadni. Még a csukott szem és esti mesés apelláta alatt is fejet kellett hajtanom - így szabadulhatok a számtalan, mardosó kérdés kínzó láncától. 
- Oké, de nem szakítasz bele, értve? És végig csukott szemeket igényel e nemes történet - közölte parancsoló hangon, én pedig aprót biccentettem. Egy mély levegő és szépen, lassan bele is kezdett.
- Úgy pár évezreddel ezelőtt felbolydult az egyensúly a pokol és menny között. Mindkét oldalról az akkori csekély számú természetfeletti a Földre potyogott, ami hatalmas változást jelentett mindenki számára. Az itt tartózkodó nem halandóknak alkalmazkodni kellett a számkivetettek sorához, de az ideesőknek is lényegesen meg kellett találni a közös hangot, az addig jó és rossz oldalt megközelítő mennyország és pokol ivadékaival. Egyszóval senkinek nem volt könnyű. Egy maroknyi erős természetfeletti, mindkét oldalról, úgy döntött szabályozni fogja az akkorra picit elfajult helyzetet, ezzel megalkotva a Rendet. Szépen, lassan felfedezték a különböző lényeket, a gyenge pontjaikra tettek szert és előszeretettel cserkészték be. A hatalom és a "jó" szépen lassan összefolyt, már nem számított senki szándéka, csupán a lénye miatt a Rend karmai közé kerülhetett bárki, egyenesen az Ördög Kapuja elé, ahonnan egy ezzel párhuzamos dimenzióba küldték a rabságra ítélt egyedeket. Teljes terror keletkezett, a halandók mit sem sejtettek, de mindenki állandó félelembe élt, sőt a mai napig bujkálnak előlük. Mikor a nővéred, Leila megszületett és mutánsként be akarták cserkészni, de ő nem akarta elfogadni megesküdtek, hogy az egész családját kiirtják. Ezért akarják apád, ezért kellesz nekik te, és ezért nem hagyhatod, hogy más legyél mint, aki vagy - nézett az akkor már kinyitódott szemeimbe, ezzel is nyomatékosítva előttem egy út áll, vagy arra megyek, vagy megszívom. Sok meghozandó döntés = remek kilátások.
- Hmm... Szóval én egy pokolból kiszabadult ivadék lennék, akit mindenki elítél, mert büdös nagy rasszisták? - vontam le az akkor agyamon keresztülsuhant következtetést. Lucie, logikádnál a pont. 
- Ez is egy meglátás, de így túl egyszerű lenne.
- Amióta ideérkeztem minden túlkomplikáltok, nem lehetne egyszer a spontaneitásra hajtani? - kérdeztem feltápászkodva, lábaimat ízléses (haha - nem) törökülésbe húzva, közben folyamatosan az előbb elhangzottakon gondolkodtam. Bár Jonathan beszámolója nem számított nagy hangvételűnek, inkább környékezte meg a szűkös mennyiség rideg partjait, mégis sok, tömör információt foglalt magába, amik normál esetben sokként hatottak volna rám. Viszont itt az abszurdum szó is gyenge, eltörpül a tengernyi képtelenség mellett - ezáltal régen nincs normál eset.
- Majd oktass ki a lazaság alapszabályiról pár mutánst - nevetett fel, erős cinizmust vegyítve hangjába.
- Áh, nem érted - legyintettem.
- Húzd fel a pólód - jelentette ki némi szünet után, hirtelen felpattanva, az én kikerekedett szemeimet tekintélyt parancsolóan vizsgálgatva.
- Ez most komoly? - keltem fel én is döbbenten, felhúzott szemöldökökkel igyekeztem bármit tengerkék szemeiből kiolvasni.
- Ugyan látnám szívesen az ott leselkedő gyönyöröket, most egyedül a hátad vizsgálnám meg - villantott egy enyhén perverz mosolyt, én pedig fintorogva engedelmeskedtem kérésének. Ujjaival ízlésesen simított végig az ott éktelenkedő seben, melytől akaratlanul is egy halk szisszenés tört ki belőlem.
- Ez csak rosszabb lesz, ugye tudod? - húzta vissza pólómat és fordított teljesen maga felé. Kelletlen fintorom addigra már teljesen embertelen lett, szinte undorral gondoltam a rám váró dolgokra.
- Nem állok készen - közöltem szárazon. Tiszta, tömör, de teljesen jellemezte hozzáállásomat. Épphogy kiléptem egy életből, fussak rögtön egy másikba, végtelen évekkel magam előtt?
- Mi ebben az olyan elfogadhatatlan? - hámozta le ezúttal magáról ingét, majd atlétáját is az alatta elhelyezkedő fűre dobta, ezzel felfedve felsőteste minden egyes részletét. Diadalmas beállása tökéletesen illett volna egy film drámai pillanatába, de a helyzet semmiképp sem volt ennyire fényes. Fejét oldalra döntve, szőke fürtjeinek és a nyári szellő játékának teljes szabad utat hagyva, csukott szemekkel tett példát egy viszonylag koncentrált ábrázatról. Az eredmény nem késlekedett megérkezni - izmai egyenletesen feszültek meg, és háta roppanása után egy szürke tollzuhatag is bátran bújt ki onnan. Termete növésével dicséretreméltó formát öntött magára, mely kihívóan fitogtatta minden apró pihe tökéletes elhelyezkedését. Kidülledt szemekkel néztem végig a jelenetet, szinte elbabonázott a szárnyak mivolta, egy bennem tomboló belső erő pedig szüntelenül az efféle kiváltság akarását sugallta. "Kell" - súgta megállás nélkül a tudatalattim, engem pedig mintha varázslat alatt lennék mágikusan Jonathan felé vonzott valami. Barátom erre csak kaján vigyorra húzta száját, és nekem hátat fordítva szinte pár centiméter választott el a tolláradtól. Elbűvölten, a lélegzetemet visszafojtva irányítottam kezem apránként a szürke mindenség felé, és egyszer közel érve hozzá, boldogan konstatáltam annak határtalan selymességét. Érzékien simítottam végig, kezem szinte beleremegett a gyakorlatilag már fenséges bársonyossággal való érintkezésbe.
- Ez... gyönyörű - hebegtem elvarázsoltan.
- Kétségkívül az - biccentett helyeslően, majd a varázst megszüntetve, az előző pillanatok teljesen ellentétében, villámgyorsan húzta vissza szárnyait, ezzel átdöfve álmodozó lelkem által kreált felhőtlenül mágikus burkot, és engem csúnyán visszarángatva a komor valóságba.
- Még... Akarom - tört ki belőlem ínycselekedően az 5 éves nyalókáért könyörgő énem. Emberek, tituláljátok csak Lucieféle fejlődésnek, nyugodtan!
- Bezár mára a bazár, fontosabbról is kell még beszélgetnünk - vette komolyabbra a szót.
- Mint például? - sürgettem kérdően.
- Apád - jelentette ki egyszerűen, én pedig automatikusan grimaszoltam egyet.
- Mi van vele? - kérdeztem döbbentem.
- Figyelj, Dean rám bízta, hogy mondjam el, de nem hiszem itt lenne az ideje - kezdte diplomatikusan, zavart arckifejezése láttán pedig ütemesen szaladt fel bennem a pumpa.
- Bökd ki - tértem rögtön a lényegre.
- Apád sikeresen megmenekült - sütötte le szemeit, mintha vétkezett volna -, de ez még nem minden.
- Hanem? - ráncoltam össze a homlokom. Reakcióként szinte a lehető összes érzelem maga alá kerített, boldogság, félelem a vele való találkozással, öröm, megkönnyebbülés, na meg a többi.
- Elvesztette az egyik szárnyát... - kezdett bele, szemeiből pedig csak sugárzott a mély együttérzés.
- És? - értetlenkedtem. Nem fért a fejembe ez miért jelenthet olyan nagy problémát.
- Egy angyal attól kezdve lesz halhatatlan, hogy kinöveszti őket, attól fogva, hogy nincsenek... - fogott bele, de a szavába vágtam.
- Többé nem lesz halhatatlan - csuklott el a hangom. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Ilyen az én szerencsém... Végre találkozhatnék apámmal, lenne közös életünk, családunk, erre kiderül ő halálra van ítélve, míg én csak bele-belekezdek a halhatatlan életbe.
- Találkozni akarok vele! - határoztam el hirtelen hosszas merengés után. Ha már megszámolt évei vannak hátra, legalább hadd pótoljam be a kimaradt időt és egy picit ízlelgethessem az eddig számomra ismeretlen "vér szerinti család" fogalmát.
- Lucie, Dean pont ezért nem akarta elmondani. Pihennie kell, messze innen, te pedig nem mozdulhatsz. Elkapnának mindkettőtöket, az pedig kinek érné meg?
- Oh, ha Mr. Nem Mondok Semmit Sem Lucienek Mert Nekem Úgy Egyszerűbb így dönt akkor te vakon engedelmeskedsz, mi? - csattantam fel. - Mégis hogy képzeltétek, hogy egy ilyen kaliberű, számomra meglehetősen fontos információt eltitkoltok? Persze, lobbanékony természet, írjatok mindent a személyiségem számlájára. De hogy a fenébe nem vagytok képesek legalább aránylag megbízni bennem? Hmm? Képes vagyok várni, képzeld, az egész eddigi életem erről szólt - fordultam ki teljesen magamból, szemeim villámokat szórtak, és az eddig teljesen magabiztosan ácsorgó Jonathan arcára is telepedett némi megbánás.
Hirtelen gondolattól vezérelve sarkon fordultam, és a mellettünk terpeszkedő országút szélén hagyott motor felé vettem irányom. Nem vágytam perpillanat másra csak egy alapos fejmosást Deanre sózni. A dühtől szinte fortyogtam, az összes eddig bennem felgyülemlő problémámmal őt tudtam összekötni, Taylortól kezdve angyalságomig találtam összefüggést, mindenért őt okoltam.
- Lucie! - kiáltott utána Jonathan, én pedig afféle "Mondd már gyorsan, basszus" stílusban fordultam felé. - Akármennyire is szexi tudsz lenni idegesen egy motoron, nem vállalom az esetleges tömeghalál kockázatát. Szóval most szépen mögém ülsz, vili? - kérdezte előbbi önbizalom teljes perverzségét visszanyerve.
A visszaút nemes egyszerűséggel jellemezve borzasztó volt. A hátamba szüntelenül nyilallt a már oly jól ismert fájdalom, az idegeimet mintha egy szemtelen rágcsáló csócsálta volna, ezzel még jobban betéve nekem. Pokolian feszült voltam, az egészben a poén pedig az, hogy utólag visszagondolva Deanre, kire akkor minden mérgem szinte villámsebességgel szállt, semmi igazán kivetnivalóért nem lehettem volna mérges.
A dühtől remegve kászálódtam le a motorról, szerencsétlenül álltam ki a járgányon maradt szőke barátom elé.
- Lehetőleg ne öld meg, köszi - nevetett fel jóízűen, és mutatóujjával lassan simított egyet csupasz bal karomon.