Döbbentséggel felruházva próbáltam feltápászkodni, ám a bizonyos pont csaknem akart csillapodni, akár egy képzeletbeli kéz húzott vissza a pázsitra, akaratom ellenére is ülnöm kellett. Ha hasított, felszisszentem, melyre a mellettem addig szökdécselő varjak ijedten felrepültek. Következő tettem pedig nadrágom zsebei tapogatásában állapodott meg, de a cifra csúnya szó áradat itt sem maradhatott el - nem találtam. Idegesen, magasról téve hátam bármikor esedékes összeroppanásáram felpattantam és feszülten pillantgattam körbe.

A semmi közepén, elveszve, az idegeimmel nem volt pont a legjobb játszani. Majd a tegnapi nap eseményei lejátszása után egyetlenegy személyre szállt le mindent leromboló dühöm: Taylorra. Az ominózus telefonhívás után nem is csoda, hogy képes lett volna az isten háta mögé dugni, elzárva mindentől, ok nélkül, hisz nem tudtam pontosan mi velem a célja.

Az időről egy kora reggelt tudtam nem kellő bátorsággal saccolni, a hely megnevezése pedig hatalmas kérdőjelként szerepelt leltáramban. Szóval nulla esély arra, hogy innen ki tudjak találni. Szerencsétlenségem újra felbukkan, hát üdvözlöm is kellő tisztelettel! Az előbbi lendületem rég elveszett, kínos vigyorral huppantam vissza a pázsitra és végül merő unalmam eredményeként a füvet kezdtem tépkedni. Remek kilátásnak ígérkezett pár varjú apró szökdécselése mellett körülöttem az innen való kijutáson hosszasan elmerengni. De ahogy mindenki más világmegváltó tervei, ez is befuccsolt, tájékozóképességem valahol az erdő felénél kullogott egyedül, engem régen nem találva, a mozgás pedig olyan mértékben okozott nehézséget, hogy akarva sem jutottam volna sokra. Az erdő nyugalmához jómagam társulása mindenki számára pozitívumot hozott, a folyamatosan kattogó és kalkuláló agyamon kívül gyomrom is tudatni szerette volna ottlétét, egy jól időzített korgással robbant bele a csend fogalmába, darabokra törve azt, ezzel jelezve neki bizony táplálék mielőbbi bejuttatási igénye lépett elő, ezt pedig sürgősen teljesíteni kéne.
Mikor a fű túl rendszeres tépkedéstől jócskán elfogyott körülöttem és hátam már az ülést unta meg, így még jobban rázendítve egy újabb intenzív fájdalom rohamra, a kijutás kecsegtető gondolata szépen lassan apadt le, elvégre ahhoz is nagy tehetség kell, hogy itt rohadjak meg. A helyzet kezdett egészen abszurddá válni, én aki ülök a fűben, átkozom az egész angyal témát a hátfájás miatt és ölbe tett kezekkel várok a csodára. A legbizarrabb tény pedig nemhogy menekülni nem volt kedvem, mozdulni sem nagyon. Élveztem a madárcsicsergést, a hely kellő nyugalmában libegtem, a varjak látványa pedig egyszerűen felemelő volt. Ilyen itt maradásban ázott gondolatok kábítottak mikor egy halk ágreccsenésre ösztönösen odakaptam a fejem.
- Megvan! - szólt füléhez szorított telefonjába, miközben én hatalmasakat pislogtam az előttem lassan kirajzolódó Dean látványára.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem még mindig ülve, se akaratom, se a sajgó hátam nem pártolta felállásomat.
- Gyere, elviszlek innen - közeledett volna felém, Iphoneját hátsó zsebébe csúsztatva, de én ösztönösen is még a minimális lehetőségeimet kihasználva hátráltam.
- Nem akarok elmenni - néztem rá ijedtem és az elvárt érzéseim ellentétét váltotta ki valami belőlem, a dolog inkább szíven szúrt mintsem, hogy hálálkodva, szerencsémet istenítvén vonaglottam volna el innen.
- Igen, most sírj, hisztizz, bömbölj, tombolj, hogy te bizony itt szeretnél megrohadni. Viszont ezek lebonyolítása után szépen felkaplak és akármennyire is fájdalmas lesz, eljössz innen - nézett rám, elszántsága pedig csak úgy szikrázott szemeiből.
- Nem megyek el innen - feleltem hosszasan rámeredve és fejemben végig a kétségbeesés rémisztő gondolata zakatolt. Innen nem vihetnek el. A srác csak megcsóválta a fejét, majd kihasználva vélt fölényét megindult felém és egy gyors lendülettel mit sem törődve fájó hátammal felkapott. A tény, hogy innen én most elmegyek szinte mardosóan költözött be a fejembe és lassan a sírás szélén toporzékoltam lábaimat lóbálva. Dean rendíthetetlenül cipelt tovább, az utolsó pár lépésnél melyek a tisztás végét jelentették, mellkasát kezdtem püfölni jelezve, hogy azonnal tegyen le. Mikor már az erdő zord látványa tárult fel, óvatosan lerakott a fűre és mélyen szemeimbe nézett, mire én csak elfordítottam fejem és hagytam, hogy könnyeim kezdjenek potyogni. Hiányzott a tisztás mámorral telt lénye, a kábító hatású varjak szökdécselése és a nyugtató látvány ahogy a szél szép lassan átsiklik a fák lombozatán, ritmikusan simogatva azt. Üres volt az egész, üresnek éreztem magam. Vissza kellett mennem!
A következő épp gondolatom éppen egy buzgó feltápászkodás közepette jött létre. Egy fának dőlve a sárban (!) ücsörögtem és előzőleg érzett hátfájásom lényegesen csökkent. Az eddig történtek pedig gyengéden kúsztak vissza fejembe és értetetlen képem körvonalai is szép lassan rajzolódtak ki. Előttem nyugodtan egy kövön ücsörgő Deanre pillantottam, aki lazán dobolt fekete Converse-ével a sárban és valami üvöltött két illedelmesen bedugott fülhallgatóján keresztül.
- Mi a fasz történt velem? - merült ki a reakcióm e egyszerű kérdésben. Démon barátunk csak gúnyos vigyorra váltott és megállította az addig maxon dübörgő zenét, majd végig engem pasztázva bele is kezdett mondandójába.
- Robinson megint alkotott - nevetett fel és mintha leszűrte volna a fejemben keletkezett lassan tömegnyorban szenvedő kérdőjelt folytatta. - A fűben, amit a négy lükével szívtatok sötét por volt, egy anyag amit ha beveszel lényed miatt elkábít egy tartalmasabb időre. Majd ügyesen kicsempészett, telefonodat ott hagyva, és elhozott ide. Jól tájékozott a számkivetettje, - újabb gúnyos vigyor - mivel pár hónapja a Rend erősen megtagadja szolgáltatásait, egyszerűen megutálták, elkábítva téged a Zárdába hurcolt, egy tisztás ahova ha természetfeletti kerül egyszerűen nem tud onnan szabadulni. Késztetést érez arra, hogy ott maradjon, egyszerűen a varázsa alá kerít a hely - hadarta el, én pedig hatalmasakat pislogtam.
- Most pedig egyszerűen kigyógyultam? - értetlenkedtem tovább.
- Bár olyan egyszerű lenne - nevetett fel, miközben felkászálódott a kőről. Az ölembe dobta Iphoneját, gondosan füleseivel körbetekerve és neki is kezdett a vetkőzésnek (?) Fekete atlétáját könnyűszerrel emelte le, majd mellkasán elhelyezkedő apró szabályos kör alakú tetoválásra mutatott.
- Ez most ingyen sztriptíz, vagy fizetnem kell? Mert egy vasam sincs - kezdtem szekálni, de hamar a szavamba vágott.
- Ingyen, tőled sokkal szebbet kaptam nem is olyan rég, ez a hála - utalt az egyik bravúrosan lezajlott benyitására, miközben én éppen magam tisztogatásával voltam buzgón elfoglalva. - Viszont az eredeti témára visszatérve, ez itt egy Circulus jelkép, a bezártság meghatározása elleni jelkép. Bazira fáj ha megcsinálják, de az ilyen kínos alkalmakat el tudom kerülni.
- Most a latin tudásoddal villogsz vagy elmondod hogy szedtél ki a szarból? - kérdeztem türelmetlenül.
- Akkor mennyire részletesen boncolgassam azt, hogy kiszívtam a lelked, majd visszaadva neked, hogy ne legyen maradandó károsodás újból kiszívtam a nyakad, végül pedig felhívtam egyik boszorkány ismerősömet és egy hosszas procedúra alatt kiiktattam belőled a tisztáson felszedett ottmaradási vágyat? - nézett rám kaján vigyorral és cseppet sem komoly arckifejezésével húzta vissza pólóját, én pedig automatikusan a nyakamhoz kaptam, azonban szája ottjártának nyoma se volt.
- Teljes körű munkát végeztem. Meggyógyítottalak - ült vissza a kőre.
- De az ikrekre ezt a fizikai megterhelést nem fordítottad? - kérdeztem gúnyos mosollyal, remekül célozva a Caine testvérek sálas esetére. Ha szerény személyem kiérdemli, hogy nyomtalan kiszívást kapjon, ők miért macerálnak sálakkal? Még ha őszintén meg is érdemelnék...
- Ha tudnám miről beszélsz - váltott kaján vigyorral és tetetett tudatlansággal ücsörgött.
- Ennyire nem vagyok idióta.
- Sosem lehet tudni - vonta meg a vállát. - Na de menjünk - állt fel egy laza mozdulat segítségével és indult meg egy irányba. Szándékoztam én is követni példáját, ám kinyújtott lábaim enyhén elzsibbadtak és mikor mozdulni készültem a gondosan fatörzsnek támasztott hátam is visszahúzni szándékozott.
- Nem szándékoznál segíteni? - kiáltottam felháborodottan az addig már engem lényegesen túlhaladt Deanre, aki sarkon fordulva egy pislogás után már mögöttem habzsolta az oxigént. Áh, démonság előnyei, de jó is már!
- Ezt nem a vámpírok szokták csinálni? - kérdeztem furán, miközben a mellettem terpeszkedő telefon után nyúlt, az én felsegítésem helyett.
- Még egy picit kell tanulnod - legyintett, és kezét felém nyújtva a lehető legóvatosabban (haha, nem) húzott fel. Buzgón a sarat szándékoztam eltávolítani ügyes lesöprésekkel, Dean barátunk pedig már megint elindult a maga útjára, mikor egy egyszerű gondolat suhant át kérdésekkel tömött fejemen és reflexből futásnak eredtem a fiú után, már amennyire fizikai képességeim ezt elősegítették.
- Képes voltál zenét hallgatva megvárni ameddig a sárban felébredek, ahelyett, hogy rég hazavihettél volna? - kérdeztem vállához kapva, amire automatikusan felém fordult és ott mélybarna szemeit fentről az én dühtől szikrázóimba mélyesztette.
- Igazából először hősszerelmest eljátszva terveztelek hazavinni és pár romantikus harci bukfencet is akartam vetni a csatatéren, de ilyen terveim hamar belefellegzeni látszódtak, - villantott egy kaján vigyort -,  mikor rájöttem, hogy szokásod szerint, dühtől telve fogsz felébredni és üvöltve ripakodsz rá az ott lévő emberekre. Ez esetben bármi nagyobb súlyosságú titkot kikotyogva a kedves Brooklyni barátaidnak.
- Te most idegbajosnak tituláltál? - háborodtam fel egyik kezemet csípőmre helyezve, másikkal pedig ingerülten hadonásztam.
- Távol álljon tőle - emelte fel karjait ártatlanul, de a halvány mosoly levakarhatatlanul ott lappangott. - Amúgy is, itt nyugi van, nem kell fél Reycallon a kezeimbe cipeljelek és hősies vigyorral mutassalak fel a többieknek. Most pedig elemedben lévén, képes leszel a saját lábaidon haza battyogni, ezzel nem okozván nekem különösebb erőfeszítéseket.
- Tapló vagy - jegyeztem meg kellő lenézéssel tekintetemben és felemelt orral sarkon fordulva indultam el az általam "kijáratnak" titulált irányba.
- Khm - köhintettek óvatosan mögülem. - Balra kéne menni. - fordultam, még mindig, duzzogva a megfelelő irányba, de a minden bizonyára ezen jól szórakozó Deanre nem néztem.
Igazából a hazafelé vezető út viccesen telt. Végig büszkeségből meneteltem elől, de ebből az sült ki, hogy hátulról a hatalmas Sex Pistols dübörgés megállásánál (punk rock fanoknál a pont) valahogy mindig megkaptam a kioktatást az irányokkal kapcsolatban. Hiába, erősen új vagyok még a kisvárosban.
- Viszont én léptem is, szerzői jogokat kérek, hogy a ladyt épségben szállítottam aggódó barátai körébe - fordult sarkon és egy laza intéssel képes is lett volna elintézni, de makacsságomat félretéve, duzzogásom elszállt és nevetve kiáltottam utána.
- Nem tudtam, hogy ennyire vissza kell majd fognod magad ha én a házatokban szándékozok zuhanyozni - kerekítettem komor arcomból gúnyos vigyort, Dean pedig automatikusan visszafordult.
- Hidd el a látványért mindenképp maradnék, de halaszthatatlan elintéznivalóim vannak - mosolygott rám vissza perverzül, szemeivel  keveset takaró rövid gatyámat fürkészvén.
- Csaknem vasárnapi nagy menő bulit kell valakinek szerveznie?
- Adam reszortja - legyintett. - Miért, jössz?
- Úgy nézek ki mint aki kihagyja? Bár a füvet egy ideig azt hiszem kerülöm - utaltam Taylor angyal poros húzására.
- Ócska húzás volt Robinsontól.
- Amúgy... Honnan is ismered? - kérdeztem visszaemlékezve egyik még nyitott rejtélyre számomra.
- Hosszú történet - legyintett. - Na de, - pillantott telefonjára - nekem ideje mennem. Üdvözöld Jake-et a helyemben is és ne felejtsd 7re legyél kész - tette hozzá mellékesen, én pedig értetlen arccal vágtam rá egy nemes 'He?!'-t.
- Vasárnap, 7, érted jövök - indult és hátulról lazán intett egyet köszönés gyanánt, jómagam pedig összeráncolt szemöldökökkel meredtem egyre távolodó alakjára. Végül pedig előbbi kérdésem még mindig fejemben lebegett, mikor a ház ajtaját nyitottam ki buzgón: Most akkor burkoltan elhívott?