Az elején szaporán, de nem eszeveszettül szedtem lábaimat, nem tudtam ki az, nem tudtam mi az, de valahol, legbelül mégis éreztem nem a gyönyörűséges brownie receptjét akarja elkérni. Félve hátrapillantottam, akkor vettem észre, hogy bizony a "fekete kabát" közelebb van hozzám mint gondoltam, így történt, hogy most már fejemet elvesztve rohantam. Az ember, vagy minek lehetne nevezni még jobban rám ijesztett, nem volt semmiféle kontaktusban a földdel, lebegett. Valósággal a frászt hozta rám, már-már paranoidan tekintettem vissza, azt se tudtam hol vagyok, egyáltalán hol rohanok. Sehol senki, védtelen voltam. Hirtelen az út egyenesen elfogyott, két kitérő volt, két ellenkező irányba, nehezen szeltem a balra forduló kanyart, gyengültem le, sosem voltam jó távfutó. Féltem a következményektől ha elkap, mégis mi lesz velem. Az egyed, lény, illető vagy hogy is nevezhetném még mindig a nyomomba volt. A kisváros melletti erdőben kötöttem ki, ahol rohanva bolyongtam. Mindenhol temérdek növény, halvány lila gőzöm se volt hol voltam, csak futottam. Az ösvény egyre jobban szűkült, a fák viszont szaporodtak. Két oldalról gallyak mind meg-meg vagdosták fedetlen karomat, félve hátra pillantottam, de a lény eltűnt. Ekkor fokozott tempóval lassítani kezdtem, szinte minden ágreccsenésre riadtam odakaptam fejemet. Így történt, hogy horror filmbe illő rettegésem miatt furán forogtam össze-vissza, miközben elég erősen kezdett sötétedni. Magamba irigylésre méltó választékossággal kezdtem bele a káromkodásba, mivel teljesen eltévedtem egy erdőben, egy új helyen, megkoronázva a két gyönyörű tényt a tudattal, hogy egy lény üldöz, amit nemhogy azt sem tudom mi pontosan, olyan hatást kelt mintha az életemre akarna törni. Miután kezdett kifogyni szókincsem által ismert összes csúnya szó, halk, de mégis kivehető recsegést hallottam magam előtt, de a sötétség egyre erősebb lett, így keveset tudtam látni, a sok fa meg még csak hab volt a tortán. Lassan, hihetetlen precizitással kezdtem hátrálni, fogaimat megirigyelhető szigorral szorítottam, levezetvén félelmemet. Mikor hátam valamit elkezdte súrolni, felszisszentem, teljes mértékben fel voltam készülve a lénnyel való találkozásomra. Óvatosan picit megfordítottam fejem, majd kezemmel is elkezdtem tapogatni. Hatalmasat lélegeztem fel, a tudattal, hogy csak egy fának ütköztem neki. Arcomat viszont csípős hideg áramlat ütötte meg - mely valahogy teljesen képtelenség nyáron - szemöldökeim fel is szaladtak a döbbenettől. Akkor találkoztam legelőször azzal a bizonyos dologgal szemtől-szembe.
Minden egy lélegzetvevésénél hideg levegőt bocsájtott ki, mintha télen fagyoskodna. Menekülni akartam, futni, elrohanni, de tudtam úgyis utolérne, az erdőből pedig egyedül nem tudok kijutni. Egyre jobban közeledett, ökleimet is összeszorítottam ütésre készen, ám bármi csinálása helyett megszólalt.
- Lucie Aylworth! - Erős férfi hangja csak úgy visszhangzott a kihalt növényzet között, enyhe Darth Vaderes beütéssel. Teljesen ledöbbentem, hogy tudja a nevem, de az Aylworthot nem tudtam hova tenni. A vezetékneven való agyalás olyan mértékben lekötött, hogy arra se figyeltem mi folyik éppen előttem. Hamar kizökkentett gondolatmenetemből, eszembe juttatva kivel van dolgom, felemelte karját, majd rám szegezte fekete kabátja ujját, ám testet nem láttam benne. Ijedtem bámultam, mikor szám bal oldala előtt kezdte el lóbálni, az érintett oldalon ajkaimon égető vágást éreztem. Ekkor a lény, gyorsan hátrálni kezdett és akár egy szellem lassanként elpárolgott. Mikor teljesen eltűnt, erőt vettem magamon és számhoz tettem ujjamat. Vérzett. Képzeltem volna az egészet? Megőrültem volna? Mi történt a számmal? Miért éget, miért vérzik ilyen erősen? Ha valóban volt itt valami, miért ment el, ha eredetileg az életemre akart törni? Ahogy kiutat nem találtam, ülőhely akadt bőven, le is ültem egy fa tövébe és vártam. Hirtelen ötlettől vezérelve zsebembe nyúltam, de csak telefonomat találtam benne, a régi elcsépelt agyon nyomogatott Samsungot, mely még reggel sikeresen lemerült. Unottan forgattam kezembe, miközben másikkal szám vérzését próbáltam megállítani. Míg én ily történés dús tevékenységet űztem, hangokra lettem figyelmes. Nagy lendülettel tápászkodtam fel, majd elkiáltottam magam.
- Hé! - Mire a két alak megfordult, rám néztek. Örömmel konstatáltam, hogy egyikük bizony Dean, ki azért valamennyire tudja ki vagyok, így nem ismeretlenekre üvöltöttem rá. A srác mellett egy nála egy fejjel alacsonyabb hosszú barna hajú lány ácsorgott, látszólag ő is felsóhajtott mikor megpillantott.
- Oh, Lucie. Daphne vagyok, Dean nővére - indult meg felém lelkesen és felém nyújtotta kezét. Pár másodpercig töprengtem véres kezemet nyújtsam-e oda, de nem akartam már az első benyomást elrontani, így telefonomat zsebre vágva, tiszta kezemet lóbáltam felé, melyet meg is szorított.
- Ööö... Hello.
- Nyugi, kiviszünk innen. Jól vagy? - tekintett a számra.
- Megvagyok, köszi - emeltem le ajkaimról ujjam. Dean és nővére szemei a látványra teljesen elkerekedtek.
- Biztosan egy ág volt, na gyere - dadogta Daphne és támogatóan, félkarral átkarolta vállamat.