Teljesen lefagytam a sok megválaszolatlan kérdéstől, ami körülvett. Sosem kutakodtam semmi ilyesmi után, nem érdekelt kik a valódi szüleim, úgy véltem, hogyha nem kelletem nekik, még ha tudom is kik azok nem fognak csak úgy visszavenni. Sosem zavart, hogy verekedéseknél mindig én jutottam ki győztesként, valahogy mikor ideges lettem, az erőm is növekedett, ezt is betudtam egy megoldatlan rejtélynek, sosem jártam utána. Nem érdekelt Felix utálatának oka, mindig az ő dolgának tituláltam. Sosem futottam válaszokért, sosem izgatott más titka, egészen idáig...

Szinte mardosott a vágy, hogy tudjam mi is folyik pontosan velem, még Daphne temérdek kérdésére se figyeltem, végig agyaltam.  

- Lucie, Lucie! Figyelsz te rám? - szólogatott már a mellettem sétáló lány.

- Ja, igen persze. Mi van?

- Mit kerestél te itt? - kérdezte aggódóan, miközben öccse előttünk menetelt, a kivezető útra ráterelve minket.

- Kijöttem Kellytől, majd egy fekete kabátos alak elkezdett követni, fura volt, így elkezdtem futni... és itt kötöttem ki - terítettem eléjük dióhéjban a sztorit.

- Csaknem az öreg Joe? Részeg volt megint, mi? - húzta elég érdekes mosolyra száját Daphne. Naivságomat messzire félretéve, viszont hamis vigyornak is nevezhetném, Dean erre a kijelentésre pedig csak morgott egyet magában.

- Na és amúgy honnan jössz?

- Brooklynból - vontam meg a vállam.

- Oh - nézett rám komolyan, mintha részvétet készülne nyilvánítani.

- Nem nagy dolog azért - húztam biztató mosolyra számat, majd elbeszélgettünk, olyan szinten belefeledkeztem a sok kérdésbe melyeket feltett, észre se vettem, hogy már ki is jutottunk. Daphne gyorsan hozzátette, hogy hazakísér minket, így indultunk el. Öccse magabiztosan menetelt előttünk a sötétben, folyamatosan telefonját nyomkodva. Nem hittem, hogy képes belefolyni ilyen mértékű lányos beszélgetésbe, vagy egyáltalán érdekli honnan jövök, mit csináltam, kik a legjobb barátaim, de azért mostanra kezdtem azt hinni kerüli tekintetemet. Mikor megérkeztünk házunkhoz, készültem búcsúzni, de Daphne ezt se hagyta megindokolatlanul.
- Na és mit tervezel csinálni? - kérdezte magabiztosan.
- Ööö... Szerintem veszek egy forró fürdőt, csak a szokásos - vontam meg a vállam.
- Ne! - szólt utánam mikor megindultam a bejárat felé. - Vagyis... Menj Deanhez, ne szegény Kelly fizessen már, ugyanis tudod - mire bólintottam és félve öccsére tekintettem. Akkor láttam legelőször őt sötétben... Szemei a vörös bizonyos árnyalatában úsztak, félelmetesen meresztette őket enyéimbe és gúnyos mosolyra húzta száját. Daphne csak kapkodta a fejét közöttünk, az én riadt tekintetem és az ő gúnyos vigyora elég bajjóslóra sikeredett.
- Na, Dean? - vonta kérdőre.
- Nem is tudom - vakarta meg tarkóját, leszedhetetlen ironikus ábrázattal.
- Nem muszáj ám - néztem vöröses szemeibe. Akár egy macska.
- De, az. Remélem tudja mi vár rá ha nem teszi meg - tette csípőre határozottan kezeit Daphne.
- Felőlem - vonta meg végül a vállát, mire nővére győzedelmes képpel köszönt el tőlünk, indult el, én pedig követtem a szeszélyes magas fekete hajú srácot háza, akarom mondani villája bejárata felé. Már kívül is mindenhol a legmodernebb berendezés, ha nem koszos kisvárosban lennénk, simán el lehetne könyvelni Californiai luxusvillának. De ha egyszer valaki megengedheti?
Amint beléptem az aprócska hall fogadott, majd a hatalmas nappali halvány, barna szőrös szőnyeggel és a már-már nélkülözhetetlen plazma tv-vel. A konyha persze együtt volt vele, bárszerűség hosszú fehér egyenes székekkel ellátva. Az egyik ilyenen ücsörgött egy 13 év körüli, hosszú barna göndör hajú kislány, aki az ajtónyitásra azonnal odakapta szürkés kék nagy szemeit.
- Újabb áldozat? - tette fel kérdést azonnal Deanhez fordulva.
- Oh, dehogy. Zuhanyozni jöttem - emeltem fel ártatlanul kezeimet, mire a kislány elfintorodott.
- D-vel?
- Ööö... Nem. Egyedül
- Akkor zárt ajtók mellett, székkel előtte. Vigyázz, sok mindenre képes. - Felnevettem.
- Igen, köszönjük. Ő itt a... húgom, Lenah - mutatta be Dean a kicsit nagyszájú testvérét, kihez mosolyogva odamentem és illedelmesen bemutatkoztam.
- Lucie vagyok. - Erre a kijelentésre Lenah arca picit ledöbbent, tág szemekkel méregetett, majd a mögöttem álló bátyjára nézett.
- Az a Lucie? - kérdezte félénken, se híre, se hamva az előbbi magabiztos beszólásainak.
- Aki most költözött ide? Igen, ő - nézett rá ingerülten Dean.
Felérve az emeletre egy hosszúkás folyosóval találtam magam szembe, ajtók jobbra-balra, sehogy se tudtam merre menjek. Dean csupán annyi indikációt adott, hogy menjek fel a lépcsőn, azonnal tudni fogom melyik. Álltam egy helyben, valahogy nem volt kedvem minden egyes szobába benyitni, gazdagéknál ki tudja melyik mit rejteget. Egyszer csak egy még nálam is alacsonyabb fekete hajú lány vánszorgott ki unottan az egyik szobából, kisírt szemeit rám vetve pedig épphogy meg sem szólalt. Nehezen, de mégis felismertem a lépcsőn fájdalmasan ücsörgő lányt, ki Deannel tartózkodott első találkozásunkkor.
- Oh, szia. Nem tudod hol van a fürdő véletlen?
- De - bökte ki hosszas tétovázás után, félve attól, hogy megint elsírja magát és arra az ajtóra mutatott ahonnan azelőtt jött ki. - Katie - szólt utánam, mikor megindultam az előbb gondosan megmutatott ajtó irányába.
- Lucie - néztem fájdalmas tekintetébe. Fogalmam sem volt mi a baja, egyáltalán miért ennyire szomorú, vagy, hogy miért van rajta sál kánikulában, de lerendeztem az ügyet egy egyszerű vállrándítással és bementem a fürdőbe. Pedig illett volna rákérdezni...
A tágas szoba egy viszonylag nagy kádat rejtett magában, persze plazma tv-vel a falon, pont előtte, végül pedig a szokásos fürdőszobai berendezéssel. Teljesen véletlenül bukkantam rá az alacsony polcra, rajta a csöppnyi magnóval, és alatta egy rekesz CD-vel. Gondos válogatás után, ha már egyszer meghívtak alapon beraktam egy Slipknot lemezt, és a max hangerőre tett hörgésre ütemesen fejeztem be a vetkőzést és engedtem meleg vizet. Nem zavartattam magam, igyekeztem az egész ház lakosságával megszeretettni, vagy éppen egy életre megutáltatni az igazi metált. Már Corey Taylor solo hörgésére ráztam fejem a zuhany alatt, mikor egy éktelen nagy üvöltés zökkentett ki a zene mámorából.
- LUCIE! Kapcsold ki, telefonálni szeretnék! - üvöltötte be egy fiú hang, kétségkívül Dean-é. Kihasználva a mérhetetlen hangos zenét, lazán kikiabáltam.
- Nem hallak! - Több se kellett a dühöngő srácnak, mintha mi sem lett volna természetesebb berontott, Black Berryjével a fülén, felhúzott szemöldökökkel nézett rám, tetőtől talpig végigmért, majd miután feleszmélt, hogy hogyan is nézek ki meztelenül, rezzenéstelen arccal, a magnóhoz sietett, lazán kikapcsolta azt és távozott. Utolsó mondta amit hallottam tőle egy "Na, hol is tartottunk?" volt, melyet kellő arroganciával a telefonpartnerének célzott. Talán ekkor esett le végérvényesen, hogy Dean bizony nem az a srác, akinek olyan egyszerű nemet mondani. Zavartan, kapkodva tettem a zuhanyt a helyére, rekordsebességgel törülköztem meg és rángattam magamra gönceimet. Úgy véltem ez mégis egy olyan cselekmény, amit szó nélkül nem hagyhatok, így történt, hogy dühösen viharoztam ki és kerestem ki a szobát melyben Dean esetleg tartózkodhatott. Hamar megtaláltam, majd egy egyszerű kiáltással meg is kezdtem a szemrehányást.
- Te mégis mi a francot képzelsz magadról?!